Magyar
A jóisten ujja

magyar fesztivál balett markó iván

 

 

Markó Iván Kossuth-díjas balett­művészt, a Magyar Fesztivál Balett társulatának igazgatóját készülő könyvéről, a Rómeó és Júlia Jeruzsálemben című táncdrámájáról, a tánc őszinteségéről, a művészi teremtés titkairól és a feltámadásról faggattuk.

– Két éve ír egy könyvet. Nem láttam a kéziratot, nehéz elképzelni, mit s hogyan ír Markó Iván, a világhírű balettművész, hiszen a balett nem a szavakkal hódít. Hogyan szólna a majdani könyv előszava?

– Az ötvenes évek elején nem volt divat zsidónak lenni. Anyai ági nagyapám határozta meg az egész család szellemi, érzelmi életét. Igen, az egész családét, mert együtt laktunk tizenegyen Budapest szívében, a Hajós utcában, egy kopott bérlakásban.1952 telén, karácsony előestéjén hatalmas pelyhekben hullott a hó. Nagyapám a huzatos kapualjban kis asztalkán árulta Márta nagynéném festett díszdobozait. De nem járt már az utcán senki, csak én húzogattam magam után kis faszánkómat a térdig érő hóban. Csodáltam őt.

Egyenes tartását, szikár soványságát. Igaz, fél gyomrát már megette a rák. Nemes orra, szürke szemei, kiugró pofacsontjai, dús, fehér, felfelé pödört bajusza a szép magyar öregember képét sugározta. Négyéves koromban vitt el először a Dessewffy utcai imaházba. Néhány nagyon idős ortodox zsidó járt oda, akik nem féltek Rákosi és társai uralmától és tetteitől, de tiszta szívükkel félték, szerették a Mindenhatót, és meg akartak felelni neki. A tóraszekrény előtt fejükre tették az imasálat, és elkezdtek fohászkodni. Megdöbbenve láttam, hogy az én szép magyar ember nagyapám arcát és testét elönti sok ezer év fájdalma, meggörnyed és sír. Igen, volt miért sírni. Nincs kegyetlenebb egy szülő számára, mint elveszíteni gyermekét. Lányát és unokáját a haláltábor emésztette el, fiát munkaszolgálatosként belelőtték a saját kezével megásott sírba. Az imaházban pislákoló fények, az idős emberek ruhájának dohos szaga, a magányt sugárzó nyirkos falak félelemmel töltöttek el. Este, otthon a kis vaskályhában izzott a szén, és kitaláltam egy mesét. Így hangzott: „A Mindenható kezét a homlokon tartja. Ha rossz vagyok, felemeli az egyik ujját, majd a másodikat, harmadikat, negyediket. De az ötödiket mindig magamon érzem. Igen, ez az erőm mai napig.”

– Kapcsolódjunk ehhez a meséhez, az előszóhoz, ha úgy tetszik. Amikor legutóbb találkoztunk, a Rómeó és Júlia tánctragédiát, táncjátékot láttuk Rómeó és Júlia Jeruzsálemben címmel a várban, a Nemzeti Táncszínházban. Gyönyörű volt az előadás. Mit mesélt el az ön számára a Jeruzsálemben élő és halni is kész Rómeó és Júlia története?

– Jeruzsálem a jóisten városa, bár mindenütt, mindenhol, mindenkor tudja az ember érezni a jóistent. De sehol a világon úgy nem lehet érezni a jóistent, mint Jeruzsálemben, mert ez valóban az ő városa. Mitől az ő városa? Nem az emberektől, hanem a napsütötte kövektől, a virágoktól, az illattól, a fáktól, az olajfáktól. A csillagok olyan közel vannak, ha az ember felnyúl, úgy érzi, hogy eléri őket. A jóisten Jeruzsálemben a természeten keresztül tudatosítja, érezteti az emberekkel, hogy jelen van, itt van. Hogy van. Ha nagyon-nagyon gazdag ember lennék, mindenkit beutalnék Jeruzsálembe, töltsön ott néhány napot, és érezze, esetleg értse meg, miről van szó.

– Rómeót és Júliát ön beutalta a szent városba. Mi célból?

– Ebben a csodálatos városban szörnyű háborúságok folynak, hihetetlen a gyűlölködés, miközben tudjuk, hogy a jóistennek a lényege a szeretet és az adás. A jóisten odaadta nekünk ezt a kék bolygót, ami maga a paradicsom, mutassátok meg, kik vagytok. És az emberek megmutatták, megmutatják, és ez tragikus. Néha szép, de sokszor tragikus.

– Tánc és beszéd. Hogyan fordítható a két dolog egymásra?

– Amikor felveszek egy gyereket az együttesembe, nem igazán a testét, a fizikai adottságait nézem, hanem a szemét. A szem mindent elmond, mindent megértet. Mindent látok belőle. Vagy legalábbis én így érzem. A tánc lehetőség a szó nélküli beszédre, testbeszéd. A testbeszéddel igazándiból nem lehet hazudni. A szavakkal lehet hazudni, sajnos írással is lehet hazudni, mint tudjuk. A testünkkel, a testbeszéddel ugyanez lehetetlen. Nagyon fontos, nagyon lényeges művészeti ág a táncművészet, a zene. A zene megfoghatatlan, testetlen, de mi emberek vagyunk, lények, akiknek van testük, van fizikumuk, ami az elmúlás veszélyével fenyeget minket. Az idő múlásával riogat…

– Veszély az elmúlás? Húsvét táján vagyunk, amely arról is szól, hogy…

– A feltámadásról szól. A feltámadás nagyon megfontolandó, nagyon elgondolkoztató történet. Mert a feltámadás nagyon sokszor megtörténik, legalábbis az én életemben így történt. Ha gödörben vagy, amikor úgy érzed, hogy vége mindennek, amikor úgy érzed, hogy nem értesz semmit, mert nem érted, hogy ez a dolog hogyan történhetett meg éppen veled, s nincs logikájuk azoknak a helyzeteknek, amikbe belekerültél. És akkor el kell gondolkodnod saját magadon, hogy miben voltál hibás, mi a te bűnöd abban a történetben, amibe belekerültél. Ez a gödör lehet halálos is. Elsősorban magadon kell elgondolkozni. Utána továbblépsz, s azt mondod, ez ezt csinálta, az azt tette, ez ide küldött engem, ez ide tett engem, ez megölt engem, meg akart ölni engem, ez meggyalázott, ez méltatlanul bánt velem. Akkor azon kell elgondolkodni – ha a jóisten velem van, ez nagyon fontos –, hogyan lehet a gödörből kimászni.

– Hogyan teremt a művész?

– A teremtés azt jelenti, hogy ha az ember érzi a jóistent – mert érteni sose fogja, csak megpróbálkozhat az érzéssel, de érezni lehet, ha akarjuk –, meg kell próbálni a jóisten arcát megteremteni a lelkünkben, hiszen ő a saját képmására teremtette az embert. Ide kell eljutni, ha teremteni, alkotni akarunk. A Rómeó és Júlia Jeruzsálemben című előadásban, amit legközelebb május 13-án láthatnak a nézők a Nemzeti Táncszínházban, a szenvedélyes szépséget nemcsak a tánc, de a zene is sugározza. Arab és zsidó muzsika vegyülete szól, egymásba olvadva: annyi testvériség van ebben a zenében, amennyi testvériség a két népben. Ha ezt a hazánkra fordítom át, világossá lesz: nem a gyűlölködést, az ellentéteket és a különbségeket kell hangsúlyoznunk, hanem ami közös bennünk. Mi a közös bennünk? Emberek vagyunk, magyarok vagyunk.

– Az előadás úgy kezdődik, hogy ön a saját kezével rántja szét a függönyt: kezdődhet az előadás.

– És a végén visszajövök, s feltámasztom művészként a két szerelmest, visszahozom az életbe őket, mert a szerelem maga az örökkévalóság, a legnagyobb csoda, ami egy embert megérinthet, az emberi létezés legnagyobb csodája. És azt gondolom, hogy ami igaz és szép az életben, az örökkévaló. Feltámad, mert elpusztíthatatlan, amíg ember él a Földön.

Gülch Csaba interjúja

Forrás: Magyar Hírlap Online