Magyar
A Kalap

Az én családomban egyszerre volt jelen a tűz és a víz. Anyai ágon a szegénység, apám oldalán rendkívüli gazdagság.

 

Édesanyám szülei, vagyis az én nagyszüleim Tokaj városában a legszegényebb réteghez tartoztak. Apám családja a legelismertebb budapesti ékszerész, Tieberger Imre révén a felső tízezerhez. Az én apai nagyanyám még hetvenéves kora felett is rendkívül szép asszony volt. Két gyermeket szült: apámat és az ő húgát, aki egy budapesti banktulajdonoshoz ment feleségül. A második világháború után Rákosi hatalomra jutása nagy félelmet keltett nagynénémben és férjében: Ausztráliába disszidáltak.

 

Kisfiúként, a Hajós utcai szegénységből kilépve, ahol szüleimmel, anyai nagyszüleimmel, nagynénémmel, két unokatestvéremmel és két albérlővel éltünk egy lakásban, a mesék birodalmát jelentette számomra, amikor hét végén, szombat és vasárnap újpesti házában, a szépség és titkok varázslatai között együtt lehettem nagyanyámmal. Vele, aki azonban a világon a legjobban lányát szerette, és mindenét odaadta volna, hogy utána mehessen a tengeren túlra, Sydney városába. Az ötvenes évek elején ez szinte a lehetetlennel volt határos. Apám mindent megtett, hogy nagyanyám álma valóra válhasson. És csoda történt: nagyanyám - újpesti házának és összes ingóságának az államra hagyásával - megkapta a kiutazási engedélyt.

A Nyugati pályaudvar Bécs felé induló vonatának ablakában láttam utoljára őt.

A lehúzott ablak mögött egy áttetszően boldog, ibolyakék szemű, hófehér hajú, szépséges, angol kosztümöt viselő idős asszony állt, fején fátylas kalappal, és mosolygott a boldogság mosolyával. Aztán eltűnt a szemem elől, én pedig, kisgyerekként szüleim között hazafelé bandukolva, hihetetlen fájdalmat éreztem, és egyszer csak elöntött a megállíthatatlan zokogás.

Sok éven keresztül jöttek és mentek a levelek Ausztrália és Magyarország között. Ha kimondatlanul is, de mindegyikből kitetszett az ő részéről az elhagyott ország hiánya, az én részemről az elkeseredés, hogy soha többé nem láthatom őt. És aztán egy levél a nagynénémtől, hogy a nagyanyám már nincs többé.

Eltelt pár hónap, és csengettek. A postás volt. Két hatalmas vászonzsákot hozott, bennük nagyanyám ruhái, amelyeket nagynéném, nem tudni, mi okból, visszaküldött nekünk. És a ruhák közül egyszer csak előkerült a fátylas kalap.

Százszorosan meggyűrve, megtépázva. Kezembe vettem, és újra láttam a képet, amelyet kisgyerekkorom óta őriztem magamban: a vonatablakban álló gyönyörű nagymamát, angol kosztümjében, fején a hibátlan fátylas kalappal. Csak a mosolya volt más... Ez már a magány mosolya volt.

Az írás A XX. század ujjlenyomata című, Gerő András ötletéből a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett kiállítás és az annak anyagából megjelent kötet számára készült. (Városháza Kiadó, 2001.)

Markó Iván táncművész