Magyar
Markó, avagy játék a kastélyban

Számomra a hülyeség ott kezdődik, amikor valaki összetéveszti a tangót a slowfoxszal. A gyors-gyors-lassú-lassú tipegéssel ugyanis mindkettőre el lehet boldogulni a kövér bankárok bálján. Csakhogy amíg az utóbbi időben egy unalmas angol-amerikai társastánc, addig a tangó halálosan komoly dolog Buenos Airestől Párizsig. Akár a flamenco. Markó balettjeiben is mindig a halál szelét érzem. Beleborzongok.

Tulajdonképpen szeretnék táncolni, csak nem mindegy kivel és hol. A bálok magukból kivetkőzött öreg rockisai láttán röhögőgörcsöt kapok, tombol a KISZ, legyintek. A nőkről folyik a szemfesték, gombok és nadrágtartók pattognak, mindenki rugdossa egymást, kijelölve a körét, mint a kutya. Egyszer vőfély voltam, fel kellett volna kérnem a fél falut, nem tettem, máig nem bocsátják meg, nagyképű pesti maradok a szemükben. Az ír zenéért bolondulok, de már nem merek közébük állni, így voltam a Sebő-féle táncházzal is. A hülyeség nem ragozható. A keringőt is sajnálom, amikor elhomályosul a háttér, és csak a nőt látod. De hol az az ágy, amire rá lehet esni, A hatvanas évek zenéjéért nem merek nyíltan lelkesedni, ma már mindegyik nosztalgiaadó azt játssza, megkoptak a nehezen beszerezhető csodalemezek. A Rozsdatemetőben pedig ugyanúgy rajonganak az ötvenes eleji Stardus-ért, akkor mégse a nagy generáció vagyok, csak egy, a sok közül, Pedig öreg rockerként szeretnék elmúlni.

A klasszikusokon hamar átestem, nagyanyám szerencsére a Diótörőtől megkímélt, de a Hattyúk tavára, a Párizs lángjaira és a Bahcsiszeráji szökőkútra korán elcipelt, így aztán időben megvolt Kovács Nóra, Lakatos Gabriella, Orosz Adél, Kun Zsuzsa, a Havas, Fülöp, Róna triász, a későbbi Fából faragott, Petruska, Tűzmadár, Spartacus, no meg a Coppélia az öreg Harangozóval. A modern balettet sokáig Eck Imre Pókhálója jelentette, amin Esztergályos Cilike mászkált, amíg nem kezdett el a Körszínházban kiabálni. Moszkvába sokára jutottam ki, két unalmas Sztravinszkij a kongresszusi panelpalotában, láttam rajtuk, ezredszer nyomhatják, mint Honthy, Feleki és Rátonyi a Csárdáskirálynőt. Ulanovát persze csak moziban láttam. Pliszeckaját talán egyszer élőben, Nurejev nélkülem disszidált, Nijinsky pedig sokáig az utóbbi 30 év legjobb telivére volt számomra, a szobrát nemrég láttam Írlandban. Anna Pavlováról azt hiszem a 14 karátos autóban olvastam először, most láttam az életét filmen, amikor Gyagilev Párizsba csábítja és a csodálatos balerina lehordja a zongoristát, amiért kotta nélkül játssza a hattyú halálát.

- Ki maga?

- Saint-Saëns.

Amúgy a klasszikus balettel úgy voltam, mint Petőfi a Kárpátokkal. Saura Carmenje és Antonia Gades nyitotta fel a szememet, amikor utóbbi először járt nálunk, csak deréktól felfelé mutatta a tévé, talán azt hitte az operatőr, hogy a lábatlani papírgyárból közvetít. 1970-ben jutottam ki először spanyolba, rögtön a nagy Antonióval kezdtem, ha ma azt mondják nekem, hogy valaki már öreg a tánchoz, mindig röhögök és rá gondolok. A rossz flamenco persze olyan, mint a rossz bikaviadal, meg a rossz foci, aki a harmadrangú turistafaénák torreróit szidja, azokkal sohasem vitatkozom, egy BKV Előre-Kazincbarcika után minek meséljek a Real-Barcelonáról.

Markóról eleinte keveset tudtam, valamin összekapott az itteni vezetéssel, aztán nekiment a világnak, előfordult ez Soltitól Marton Éváig már néhány féltehetséggel. Hallottam, hogy a Tűzmadarat több százszor táncolta el a Béjart balettben, aztán hazajön és vidéken próbál szerencsét, mint Székely és Zsámbéki.

Egy baszk szenyoritát kalauzoltam el először Győrbe, nagy merészség, ott a tánc akár a zászló, színtiszta vér és arany. Aztán jöttek sorba, A Nap szerettei, Jézus, az ember fia, Az igazság pillanata, a Bolero, hát elemezni nem fogom, Ladányi Andrea legutóbb neoklasszikusnak nevezte, lehet, a Peert és Cyranót is sokan szidták gyerekkoromban, hogy kései romantika, nekem nem kell jobb. A posztmodernről sem tudom, hogy micsoda, számomra csak két rovat létezik, ahogy a régi galíciai újságban: jó ez nekünk, rossz ez nekünk. Miért kell tudni Miles Davisről, hogy cool, Gillespie-ről, hogy bebop? Van jó, meg rossz trombitás. Markót persze szét lehet szedni, hogy honnan ollózza a zenéit, képeit és vízióit, magát a történetet, melyik mozdulata köszön vissza, csakhogy az ilyesminek az égvilágon semmi értelme. A Drezdából menekülő Wagner az ötvenes években a Wesendonk villa nyugalmában esténként a háziaknak és kiállhatatlan feleségének elszavalta a Ring készülő szövegkönyvét, képzelem amint ezt harsogta a szalonban: hejhó, hejhó. Nézhettek, mint Rozi a moziban. Pedig amikor Hagen a Götterdämmerungban a gibichungokat hívja így a kürtjével, akkor beleborzong minden hát. Nem hiszem, hogy Wesendonk úr kandallójánál ez megtörtént volna velem. A virslit se nézd, hogy miből csinálják, Bécsben mégis fantasztikus. Lásd bővebben a húsipari szakkönyvek Gesammtkunstwerk fejezeténél.

Értem Markó táncát? Mondjuk úgy inkább, hogy érzem. Szó szerint semmit sem szabad lefordítani. Wagner se tette soha a motívumaival, de még rosszabb, ha valaki azt hiszi, ez az egész csak kellem. Volt egy atyai ősöm, Eduard Hanslick, bécsi udvari tanácsos - ez mégis csak szebben hangzik, mintha azt mondanám, hogy zenekritikus - , aki személyesen verekedett Wagnerrel. Többek között azon kaptak össze, hogy Hanslick a Brahms-féle klikkhez tartozva azt vallotta nagy hévvel, hogy a zenének nem szabad tartalmat adni, az önmagában szép. Marhaság.

Semmi sem nyűgöz le jobban, mint a teljesítmény. Az izzadságot, a meddő és áldatlan vitákat mindig hozzágondolom, még sohasem hallottam remekműről, ami csak úgy, megszületett. A hatvanas évek végén egy fontos ember felesége egyszer elmagyarázta, hogy miért lett Latinovits helyett érdemes művész egy epizodista, több évtizedes szakszervezeti munkájáért, pedig akkor még nem is vetítették Milos Forman Salierijét. Így voltam azzal a vitával, amikor Győrött szakításra került a sor, és a sajtó úgy dobta ki az ablakon vele együtt ezt a csodát, mintha bármikor megismételhető lehetne. Emberek, könyveket égettek! Nemrég Fischer Iván ült az utcán egy széken, minden lapban benne volt a képe, jó poén. Hogy mi lesz a Fesztiválzenekarral? Drága. Az Ivánok meg problémás emberek. Akkora a nagyvilág, Liszt, Bartók, Sziffra, Dohnányi, Ormándy, Széll, Ligeti, Lehár, Kónya, Kálmán, Kurtág, a zenei nagyságok menjenek csak világgá, örüljenek, hogy nem költők!

Amikor hallottam, hogy a nyolcvanas évek közepén Bayreuthban egy pillanatra révbe ért, űmind a Hollandi, örültem. Egy fél emberöltőjébe tellett, amíg Wolfgang, az unoka a hátára csapott: - Kár, hogy Richard nem ismert, szerette volna a balettet!

Mert amúgy nincs sok benne, Párizsban a Jockey klub tagjai azért fütyülték ki a Tannhäusert, mert a törpe szász az első felvonásba tette a balettot, ők pedig csak a másodikban szokták megnézni a szeretőiket. Úriember nem jár kezdéskor a páholyába!

Igazából azóta ismerem, hogy valami csoda révén kijutottam a Parsifalra, és a rövid hétórás előadás után anyám leszólította a sötétben, amint a kutyáját sétáltatta. Nem vagyok egy gratulálósfajta, de még sohasem láttam énekesnőket így táncolni, tudom mi az. Amikor a Szöktetést láttam Gyurkovics Máriával, azt lestem, hogyan fogja Belmonte ellopni Ozmintól. Hozott egy létrát, nekitámasztotta a falnak, felmászott rajta a toronyba, aztán alul kijöttek a kapun. Ivánnak külön táncterme van hátul, félig-meddig neki építették. Tizenöt éve tölti ott is kis csapatával a nyarát, bár a Nürnbergiben vagy háromszáz embert kell elhelyeznie a színpadon. Majdnem szerepel benne Hanslick bácsikám is, eleinte így akarta hívni a mester a hülye írnokot, lick, lecken az nyalás, szóval, hogy a Hans nyalja ki, de aztán a barátai lebeszélték róla, így lett Beckmesser. Kár.

Aztán pár éve visszatért, azt nem mondhatom, hogy a kutya sem figyelt rá, hiszen az öreg MOM lassan szétesik a tapsoktól, de a borzalmas tagság még mindig a győri balhét csócsálja. Az irodalmi kékharisnyák mintájára azt is mondhatnám, hogy balettkékharisnyák, ha nem volna képzavar. Pedig egy fillér állami támogatás nélkül gyártja Kupa úr segítségével az újabb remekeket a Kékszakálltól a Józsefig. De hát mifelénk az sem újság, ha Szabó, Makk és Jancsó öt évig nem forgat, ha Melocco nem vés, ha Faludynak nincs hol laknia. Darvas és Kállai, Garas és Törőcsik lassan tíz éve nincs a tévében, hacsak időnként be nem hívják őket egy tóksóba. Mi megfigyelési ügyekkel foglalkozunk, nálunk Vancsik a bonviván, Czégé a naiva, Kosztolányi a táncos-komikus.

Hogy mit érzek a táncai láttán? Csak közhelyeket tudnék mondani. Hogy milyen megöregedni, elárultatni, milyen, amikor eladják az embert, vagy maga teszi ezt, hogy az Istent nem kell folyton keresni, hogy milyen győzni, veszíteni, csatában, munkába, szerelemben, hogy az életedet hiába teszik mások széppé, ha nem veszed észre, hogy aki a pillanatra nem érez rá, az egy reménytelen pasas, faragatlan, mint Pinocchio környezete, hagyjuk, még a végén elkezdek Michelangelót és Vermeert fordítani.

A hatást meg pláne nem vagyok hajlandó boncolgatni, hogy ki, hogyan keveri. Attól, hogy markáns színeket használok, éles kontúrokat és levágom a fülemet, még nem leszek Van Gogh. Kernnel értek egyet, ez csak játék. Persze halálos. Amikor először mentem ki az Operába tapsolni az első sorba, és megláttam Turandoton a sok festéket, elborzadtam. Mint a Vígszínházban, ahol anyám dolgozott, hogy hátulról papírmasé az egész kastély. Aztán bejött Páger, Ruttkai és Latinovits.

Persze Molnár mellett Bartók és Kafka is benne van a pakliban. A kastély elvégre csak dekoráció, ami méltóságossá teszi a rejtélyt. Hamlet, Lear, Don Juan, neki a szobor indul meg, Macbethnek az egész erdő. Mi vár még ránk: Ezer csoda, ha Megyesi ír, ha Petri versel, ha Jancsó forgat, ha Markó táncol, mert akkor nem tudni előre. Félreütöttem, a számítógép először azt írta le, hogy Narkó. Így sem rossz. És micsoda mellékhatások! Alig várom áprilisban A bosszút, Iván új balettjét. Azt mondják, színtiszta tangó. Szóval megint egy sorstánc...

Premier - Farkasházy Tivadar - 2000. március