Magyar
Viva Markó

Most valahogy nincs kedvem tréfálkozni. Sőt, erőltetni sincs erőm.

 

Méltatlan lenne ugyanis félvállról venni azt a darabot (még ha az az imponálóbb, mert erősebbik félvállam lenne is), amelyet Markó Iván Giuseppe Verdi zenéjére alkotott, s amelynek a Viva Verdi! címet adta.

 

Lehet persze, hogy csupán én nem tudok mókázni. Például azért, mert Verdi zenéjét gyerekkorom óta hallgatom. És hiába teszem ezt egyre gyakrabban, még azon az estén is megrázó volt számomra, hogy micsoda erő sugárzik muzsikájából, s meglepő, hogy még mindig milyen mélyen érint a Nabucco vagy a Requiem egy-egy részlete. (Még akkor is, ha a hangszórók már-már elviselhetetlen módon közvetítették ezeken kívül a Traviata, a Macbeth, az Aida és a Trubadur dallamait.) Azután vélhetőleg azért sem vagyok alkalmas a (jobbféle) tréfálkozásra, mert Markó Ivánt már túl régóta a zseniális kevesek közé számítom. Aki 54 évesen akkor és ott, az Olasz Kultúrintézetben is megmutatta, hogy Franco Nero, a többszörös magyar hős(színész) még nézni sem tud (pedig jószerivel mást sem csinál), nemhogy játszani, pláne táncolni. Markó arra is példát mutatott, hogy egy olyan művész, aki a színpadon való puszta jelenlétével képes lenyűgözni közönségét, örömét leli abban, ha fiatal tehetségeket segíthet. Persze ő könnyen teszi: Magyarországon talán nincs is hozzá fogható balett-táncos. (Együttesében, a Magyar Fesztivál Balett nevűben vannak ugyan nagyon nagy ígéretek.) És vele összevethető koreográfus se túl sok lézeng mifelénk. (Még akkor is igaz ez, ha a Verdi-operák története és a színpadon megjelenő olasz mester lelkiállapota között túl direkt kapcsolatot tételezett fel Markó. Ráadásul néha talán tévedésektől se mentes módon képzelte ezt.)

Egy szó, mint száz: a körülmények nem lehetnek olyan rosszak, a hibák pedig olyan jelentősek, hogy a két áruvédjegy (tudniillik Pannóniáé és Itáliáé) látása és hallása után az embernek holmi rossz tréfákon járjon az esze.

168 óra - Sipos Balázs - 2001. május 24.