Magyar
Éljen Az ÉLet!

Verdi: Üzenet az szépség birodalmából

 

Arcok és kezek. Üzenet mindegyik a szépség és az erő, az Élet birodalmából. Markó Iván legújabb táncestjével, mintha a lelkét mostanában oly gyakran simogató halott bölcs, Márai szavait akarná igazolni: „Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.” A Viva Verdi! a tisztaság, a szabad szárnyalás táncba álmodott himnusza. Bizonyságtétel az egymást erősítő kezek, a boldog Egy, az Isten áldotta emberlét öröméről. Akár a Velence alatt játszadozó tengermuzsikáján - a Mester jóvoltából - finom hullámzással „elhintázhatunk” akár Verdi lelkéig is...

Fényre vágyó, tiszta szemként lassú méltósággal „megnyílik” a függöny. „Mozdul” a zene és a Mester talpig szemérmes madárdalban, feketén-fehéren ott áll a színpad közepén. Mint egy varázsló, az ég felé emeli kezét: egyik tenyerében a Szabadság, másikban a Szerelem. S mindenütt a muzsika, ami tökéletes, belülről fakadó eggyé formálja az érzést és a mozdulatot. Aztán maskarás karneváli figurák táncolják körül. Szédítik jobbra, késztetik balra, az örök szürkeség felé. Megjelenik a lány. Gyengéden, mégis szenvedéllyel táncol. Tavasz. Nyomában dallam, zene születik, életerő, amivel a Mester megajándékozza, útra bocsátja „fiait”.

Mikor magára marad, ismét cibálja a sors, ostromolják a démonok. Otromba dühvel támadják a szív rejtekéből előmerészkedett mezítelen érzéseket. Ők a gyenge, üres világot kedvelik. A Mesteré pedig építő szeretettől csordul. Tanítványok: kicsik (a Magyar Fesztivál Balett iskolájának növendékei) és nagyok (az együttes táncosai) fogják a kezét. Egymásnak adnak erőt, amiből remény, fenséges jövendő növekszik: a Szabadság kórusa.

A második rész fényes nyitányaként felzeng az „Isten báránya”: gyertyatengerben fürdenek a táncosok, halvány azúr ég öleli a koronás napot. Markó Iván minden mozdulatot a lélek erejével, alázattal és belülről komponál. Igazból és jóból. Az élet sugárzik minden lépésből, ugrásból, lendületből: a Mester, mikor táncol, szíve is mosolyog. Együtt repdes övéivel, akiknek szívét adja és ezért az övükét kéri cserébe. Lehet köröttük szépség és fájdalom, ég és föld, magasság és mélység, a kezek mégis mindig egymásba találnak...

A Mester - táncosaival talpig muzsikában - ott áll a színpadon. Szelíd glóriával koronázza meg a fény, és egy ünnep előtti találkozásból „ittmaradt” szavak húzzák el a függönyt: „A legfontosabb az, amit magamból kiolvasok, és megküzdök érte. Ebből tudok adni, ezzel lehet továbblépni. Nekem arra van szükségem, hogy belső tudásom legyen. Ha kinyitom magamban az ajtókat, akkor mindig találok valamit, és beljebb még valamit. Egy bölcs áramlatot érzek ilyenkor a lelkem és az agyam között. Ezt tudom megfogalmazni, ezzel tudok segíteni igazán. Mert belőlem való, és nem kapott tudás, amit esetleg egyszer elfelejthetek. Arra nekem kell rájönni, hogy mit írtak belém. Remek emberek, táncosok, szobrászok, zenészek, festők, művészek, filozófusok, írók ajándékoznak fontos gondolatokat a létezéshez, de nem ettől lehetünk önmagunk, hanem attól, amit megfejtünk a bennünk rejtező »írásból«.”

 

Kisalföld - Gülch Csaba