Magyar
Isten aranykötelén táncol

 

Isten aranykötelén táncol - Beszélgetés Markó Iván Kossuth-díjas balettművésszel

„Isten igazsága nem úgy működik, mint az emberi időrend”, nem olyan, mint a földi fény: hullámzó ragyogás helyett a megismételhetetlen, az egy és örök jóság útját nyitja elénk. Markó Iván tánckölteményei többnyire régóta dédelgetett álmokból születnek és mindig bennük foglaltatik alkotójuk énje, az Egész.

Minden bennük rejtezik és mindenkihez szólnak, de legfőképpen ahhoz az asszonyhoz, akitől a Kossuth-díjas koreográfus-táncművész hajdan az életét kapta, aki mindig úgy nézett fiára, ahogy halandó lélek Istenre tekint. Ahhoz az asszonyhoz, akinek végtelen szeretetét, tisztaságát minden pillanatban óriási ajándékként élhette át. S ha Markó Ivánra könnyes vesszőfutásként rátörnek az álnokok, bármikor ki tudja nyitni lelkén azt a kis ajtót, melyik mögé édesanyja elrejtette a kincseket. Bármikor belekapaszkodhat abba a láthatatlan aranykötélbe, ami a siker alatt tátongó szakadék fölött feszül. Markó Iván Jákobként lép színpadra, mégis együtt sóhajt minden szereplővel, együtt fogadja az öröm és a kín gyönyörű megnyilvánulásait. Arcát a történetek mélyébe meríti, szemében tűz, mosolyában tisztaság ragyog. Vérrel és könnyel szenteli meg az éles kövekkel kirakott hétköznapokat. Szelíd csenddel hessenti a semmibe a világ peremén leselkedő elmúlást. Markó az Élet művésze, az Istennek ajánlott táncé. Ez olyan kegyelemteljes küldetés, amit sohasem lehet feladni. Hiába ígér kristályos pillanatot a csillogó csábítás, hiába vonaglik kéjesen a kísértés démona. Az örökkévalóság ígérete mindennel szemben véderő. Azok ellenében is, akik hajdan bántották és ronggyá akarták szaggatni a Varázsló köpenyét. Markó Iván nem evilágtól kapta az elhívást: minden lépéséből teremtő fény születik, amit el akarnak pusztítani a szürke többiek, ördögi igyekezettel próbálják megtépázni szárnyait. Azzal egyikük sem számol, hogy a fentről kapott ajándékot csak fentről vehetik el. „A test csak az őszinteséget bírja” - írta legendás Füveskönyvében Márai. A tiszta törvényt, amelyet naponta kell újraélni, naponta felfényesíteni a sziklából szakadt kőtáblák parancsait. A mozdulat nem hazudhat, ahogy a csend sem. A csend, amiből a lélek titka születik. Nem hazudhat az ujjak csókja, nem hazudhat a homlok falára vérrel rajzolt kereszt. Markó Iván Isten aranykötelén táncol, ezért tudja ezt...

- Ez a csodákba ágazó fa, életed milyen gyökerekből táplálkozik?

- Mindannyian azonos gyökérből növekszünk: szüleinkből. Nekem édesanyám volt a meghatározó, aki kisfiú koromban semmihez sem hasonlítható szeretettel, sőt imádattal vett körül... Ez ma is valóságos érzés számomra, ma is a legnagyobb segítőm: édesanyám emléke, szeretete, ahogy rám tekintett, ahogy hitt bennem. Ez óriási erő... Most kicsit ne rólam beszéljünk! A mai fiatalok legnagyobb gondjaként azt tapasztalom, hogy szüleik vagy nincsenek együtt, így nem kapják meg azt a szeretetet, ami kijár nekik, vagy pedig napestig gürcölnek a gyereknek szánt divatos pulóverért, nadrágért, kabátért, miközben elveszik ebben a hajszában ami a legfontosabb: a törődés, az odafigyelés, a szeretet. Elhanyagolódik a gyerek. A cipő is fontos, a legújabb módi, de mindennél fontosabb, ami erőt ad: a szeretet... Visszatérve szüleimhez, ahogy mondtam, édesanyám volt számomra a meghatározó gyökér... Két különböző világból „jöttem”. Családomban egyszerre volt jelen a tűz és a víz. Anyai nagyszüleim nagyon szegények voltak, apám családja viszont nagyon gazdag. Így két irányból szereztem benyomásokat, élményeket. Ez azért is jó, mert tudom mi a szegénység. Átéltem az ötvenes évek elején a balettintézetben, ahová végig egy tréningmackóban jártam. Mikor érettségire mentem akkor volt rajtam először fehér ing és nyakkendő. Jó megismerni a szegénységet, jó ha az ember a saját bőrén is megtapasztalja mi az. Nekem legalább is jó volt. Soha nem felejtem el. Éppen ezért, akinek tudok segítek. Nem vagyok gazdag, ezért nem tudom úgy megcselekedni, mintha hatalmas vagyonom lenne, de nagyon odafigyelek. Gyermekkori emlékeim köteleznek... Ismerem a gazdagságot is, főképp abból a hét esztendőből, mikor Béjart együttesének első táncosaként végigjártam a világot. A felsők életét éltem, ismertem a leggazdagabb százak vagy ezrek lehetőségeit. Bár ez engem különösebben soha sem szédített meg. Engem a tánc és mindenekelőtt Isten vonzott. A legfontosabb számomra, hogy mindig tudjak ajándékozni valamit embereknek. A fiataloknak különösképpen, hisz nekik óriási szükségük van arra, hogy kapjanak. Mégis, miközben az ember megpróbál mindent odaadni, követelni is kell. Minden egyoldalú kapcsolat, ha csak az egyik ad, csak az egyik ad, ad, az egy idő után torzzá válik. Bármilyen kapcsolat: legyen az barátság, legyen az szerelem. Mostani együttesemben, a Magyar Fesztivál Balettben olyan fiatalokkal dolgozom, ahol a korhatár tizennyolc és huszonhárom év között mozog. Nagyon szeretem őket, nagyon helyesek, tehetségesek, de belül gyengék. Gyengék. Hatalmas küzdelem számomra, hogy megpróbáljam átadni nekik, megértetni velük, amit természetesen nekik kell önmagukban kifejleszteni, amit nem kaptak meg a szüleiktől, a családjuktól, az iskolától: a belső erőt. Ezt nem tudom szebben mondani, mert így van. Nem tudom, hogy ez miként sikerül nekik. Az ember ha szakmailag szemlél egy előadást, azt mondja: hihetetlen csapat. Valóban nagyon jók, de amig oda elkerültünk, amennyit próbáltunk... aztán jön egy új előadás és ismét kezdhetjük előről... Mert belül más a hajtóerő, az igény, hogy fejjel neki a falnak, átmenni rajta... Megvan a vágy, de az eszköz hiányzik. Mindenért fizetni kell. Ha az az álmom, hogy jó táncos legyek, azt nem adják ingyen. Akkor sem, ha tehetséges, ha fiatal vagyok, és akkor sem, ha jól nézek ki. Nem adják ingyen: dolgozni, kínlódni, szenvedni kell érte. Enélkül sohasem leszek jó táncos, még ha tehetséges vagyok akkor sem. Számos példát mondhatnék arra, hogy kiváló adottságú emberek elkallódtak, mert hiányzott belőlük a küzdőképesség, az erő. Elbuktak. Egyszerű példa: valamit mondok az egyik táncosomnak, most nem érti miért, de öt-tíz, vagy éppen csak két év múlva belátja: akkor igazam volt. Félre ne értsd, nekem ez nem öröm, nem elégtétel, de tudom, hogy igaz, mert évtizedek alatt láttam, kipróbáltam másokon. Nekem az nem öröm, ha pár év múlva azt mondja: a mesternek igaza volt. Az igazi öröm az lenne, ha most tudnék segíteni. Legfőbb gond, hogy az ember nem Isten... Pótolni egy évtized, a gyermekkor hiányát, amit akkor nem kapott meg, nem adták neki, nem igazították ebbe az irányba, azt nagyon nehéz rövid idő alatt pótolni, odatenni a tarisznyába... Nekem segítenem kell őket, ez a feladatom, belekényszerített a sors. Megpróbálom! Ha valami gond adódik velük, az sohasem a színpadi minőséggel kapcsolatos. A legfontosabb, hogy amiből ez az erő megszületik, az az övüké, a sajátjuk legyen. Meglegyen! Ne a másik szenvedjen helyettük, hanem vállalják saját szenvedésüket, kínjaikat. Akkor lesznek erősek...

- Egy korábbi tánckölteményedet, a Józsefet, amiből azóta már csodálatos film is készült, fordíthatjuk úgy mint egy önvallomást? Ahogy egy alkalommal mondtad: neked mindenért küzdened kellett...

- Most is kell, jelen időben is...

- A József rólad szól...

- Ha akarom igen, ha akarom mégsem igazán csak rólam, hanem mindenkiről. Nézzük meg milyen is ez a József! Hihetetlenül elkényeztették, rendkívül szép és tehetséges. Látszik rajta a fény, amit Isten homlokára írt. Látszik rajta, hogy más. Fénnyel jelölte meg a Mindenható. És mindehhez egy őrületesen rossz tulajonság is lakozik benn: hihetetlenül hiú. Nem tud alázatosan bánni a szépségével, a tehetségével, az értelmével. Ez hiányzik belőle. Nem tud bánni az adományokkal, ezért a jó Isten megbünteti. Nem gonosz, nem rossz, de nem ismeri, nem gyakorolja az alázatot. Pedig kell... Tudni kell szerénynek lenni és nem úgy cselekedni, amint azt József tette: nem szolgálta a többieket, hanem odavágta arcukba az Istentől kapott adományait. A tömlöc mélyén ért meg mindent. Közbeszól az elképesztő féltékenység, az irigység, ami testvérei szívéből fakad. Meg lehet érteni őket, hiszen szörnyű lehetett érezniük: „mi is ugyanannak az apának a fiai vagyunk, mégsem úgy bánik velünk, mint azzal az eggyel. Sugárzik a szeméből, hogy arról az egyről mit gondol.” Valljuk be, joggal, mert egy apának ezt a különbséget nem szabad éreztetni többi gyermekével. Így gondolom, így magyarázom én... Mi olvasható még ki ebből a darabból? A családszeretet, ami nagyon fontos, aztán a fenséges erotika, ami Putifárné udvarában, birodalmában zajlik.Az asszony megőrül a rabszolga Józsefért... De természetesen ott lakozik a darabban Isten is. A kemény, az igazságszolgáltató, a jó Isten... Tagadhatatlanul sok közöm van a darabhoz. Azt nem tudom eldönteni, hogy Józsefhez vagy Jákobhoz van több, de talán József még mindig bennem él, az a fiatal, aki valaha voltam. Szeretem ezt a darabot...

- Mit üzen ma József története?

- Emberséget. Bizodalmat abban, hogy ha gyengeségeink mellett jószándékunk, hitünk erős, akkor az igazság beteljesül. Még akkor is, ha ezért nagyon meg kell szenvednünk. Akkor is, ha tengernyi próbát kell kiállnunk. Akkor is, ha emiatt mélyre merülünk, de csak azért, hogy aztán még magasabban szárnyalhassunk, mert az igazság előbb-utóbb győzedelmeskedik.

- Többször megszólítod a jó Istent...

- Hát igen, folyamatosan. Belül...

- Nálad nyilvánvalóbban a Teremtőt tánccal még nem „mondta” el senki.

- Ezt én nem tudom...

- Én meg mondom...

– Érzem Őt. Próbálom megfogalmazni a tánc nyelvén és a saját agyammal. Próbálok választ adni arra, hogy ki és mi Ő. Nekem erő. Nincs arra emberi szó, hogy milyen mértékben. Hiszek Isten igazságszolgáltatásában. Úgy érzem óriási különbség van az isteni és az emberi igazságszolgáltatás között. A két időrend egymástól végtelenül különbözik, egymással összehasonlíthatatlanok. Az ember úgy gondolja, hogy ha most valami jót cselekszem, akkor azonnal valami jót kapok vissza. Isten értékrendjében mindez nem azonnal, nem holnap, hanem lehet, hogy csak egy-két év múlva „térül” meg. Ugyanígy érvényes ez a rosszra, a vétkekre is. Isten nem azonnal büntet. Hiszek abban, hogy Ő valóban igazságot szolgáltat, de nem az emberi idő, a földi gondolkodásmód rögtönítélő rendszere szerint. Istennél ez nem így van. Megtapasztaltam, megtanultam. Létezik! Létezik és „működik”, csak másként, mint az embernél. Isten erő és igazság, ha odafigyelünk rá, nagyon sok mindent megérthetünk a világból. És érdemes odafigyelni, de hasonlóan fontos az emberre is. Nem mondom, hogy a nap huszonnégy órájában, de nagyon oda kell figyelni a másikra. Engem erre Isten tanított. Belülről. Nem azért, mert olvasom a Bibliát, hanem belülről. Érzem, úgy érzem, ha velem van, vagy vele vagyok, akkor tanít, megértet velem dolgokat. Olyanokat, amelyeket különben nem tudnék elviselni. Jópárszor történt már velem olyan, amit úgymond normál körülmények között nem éltem volna túl. Sem szellemileg, sem érzelmileg, de még fizikailag sem. Segítségével tudok feltámadni. Megkaptam tőle azt a lehetőséget is, hogy nulláról, minuszról kezdjem újra a harcot... Hálás vagyok és rendületlenül hiszek benne, mert bebizonyította nekem, hogy nagy küzdelem árán ugyan, de minden lehetséges. A legnagyobb álmok is megvalósulhatnak, ha az ember megküzd, megszenved értük. Nagy szerencsém a szerencsétlenségben, hogy nekem a tánc vallás, szent dolog. A tánc nekem nem jelkép, nem a mozgás, hanem az élet, Isten maga. Ezen az úton végigmenni hihetetlen erő, értelem és segítség... Az ember bemegy a próbaterembe és kezdi bemozgatni a testét. Mindene fáj és még jó lenne aludni. Aztán egyszer csak átbillen, átjut egy másik minőségbe, ahol ebből a fáradtságból, álmosságból erőt érez. Belső erőt és elkezd repülni. Repülni anélkül, hogy bármilyen szert bevett volna, olyat, ami később lerombolja, tönkreteszi. Elkezd repülni, belülről, mert legyőzte saját magát, tud önmagán uralkodni. Sőt, ezzel, amit csinál képes másoknak is örömet okozni. A teljesség abban rejtezik, amit emberi mértékkel meg lehet valósítani. Nekem ez a tánc: az élet és Isten. Egy gyönyörű dolog. Nagyon nehéz, nagyon-nagyon, de ettől gyönyörű. Súlya, értéke van. Küzdeni kell érte, nap mint nap és igényesnek lenni. És soha sem hazudni. Bár nem mindenkivel lehet őszintének lenni... Ennek ellenére az az én rossz tulajdonságom, hogy mindenkinek megmondom a véleményemet. Ez nem mindig megfelelő, néha jobb a csend. Amikor legjobban fogni kellene a számat, én akkor kinyitom, mert valami arra ösztönöz, hogy mondjam. És csak akkor zárom be, ha olyan fájdalmat érzek, amit nem tudok kimondani... Akkor eltáncolom...

„Csend és sötét. Aztán a tangó, ami belehasít, cibálja, gyűri, majd édesen magához öleli és együtt indulnak el a tisztaság felé. Közben valami mégis eltörik, valami keserű fojtogatja a boldogság tökéletes ízét... Arcok villannak, sárga, sóvár kezek. Az Isten palástja alatt bújkáló sátán megmérgezi az éjszakát. Ettől vérezni kezd az árnyék, és a széthullott harmóniában megállíthatatlanul lüktet: A bosszú. Különös dolog történik Markó Iván legújabb táncdrámájában. Sajátos módon szükségszerűvé válik a megsemmisülés, a halál. Mert a teremtés rendjét, az első pillanatban kapott igaz küldetést megrontó démonnak pusztulni kell. Bármilyen szelíd álarc, bármilyen csábító maskara mögé rejtezik. Bármilyen hatalom és erő igazítja lépteit, bármilyen ördögi muzsikától mozdul a kéz, a láb. Új emberre van szükség, aki tökéletes, aki a felhőkön utazik és teljes természetességgel lovagolja a holdat és a napot. Aki megszédül, de nem kákábul el, aki szomjas és tiszta mámorra vágyik, de bölcs mértékkel nem részegül el soha. Aki, ahogy Markó Iván, azért halhatatlan, mert szeret és tudja: minden más mulandó...”

- Isten csendjét is eltáncolod. Nagyon szeretem a csendjeidet, amit néha egy-egy finom háttér hang tör csak meg. Nagyon szeretem, ezért érdekelne: mi rejtőzik ezekben a hallgatásokban?

- Az, hogy kinyissam a számat vagy ne. Mondjam vagy ne mondjam. Mindig attól félek, hogy nem vagy félreértik, amit mondok. Vagy éppen rosszul fogalmazok. Pedig nagyon fontos: ha az ember kinyitja a száját soha ne hazudjon. Jól mondja. Ilyenkor mindig bennem van egy igen és egy nem, hogy mit csináljak. És mondom. Vadul, mert Kos vagyok. Muszáj, muszáj! Bár nem vagyok különös rajtam, ám valamitől mégis nagyon sok erő lakozik bennem... Mondjam? Ne mondjam? Lépjek? Ne lépjek? Ez van a csend mögött, amire kérdezel. Megértik vagy kirántom az összes kardot magam ellen? Megint lelőnek? Van ennek értelme? Igen, persze, hogy van. De jól fogom mondani? Mit mondjak, hogy lehetőleg ne értsék félre?

- Min szoktál gondolkodni?

- Nálam ez nagyon furcsa, mert látomásos ember vagyok... Szoktam gondolkodni az együttes dolgain a pénztől a művészetig mindenen. Ezekben a gondolatokban sokféle a kényszer. A másik oldal sokkal, de sokkal fontosabb. Az az igazi, amikor az ember egy víziót lát, ami nem tudni honnan és miért jön. Látok valamit és belelépek ebbe a képbe és elkezdem megfejteni, benne élni. Beszélnek hozzám, szólítanak és nem hallom, mert teljesen máshol vagyok. Teljesen a látomásban mozgok és megyek tovább. Közben mondja valaki, hogy a „könyvelést így kellene”, én pedig már réges rég a lajtorján igyekszek felfelé vagy pedig az alvilág sötétjében mászkálok. Olyanokba megyek bele, amiket soha sem próbáltam, fogalmam sincs róluk. Tudok dolgokat és félek, hogy botorság, amit kitaláltam. Megkérdezem a szakembereket, hogy van-e ilyen? Azt válaszolják: persze, létezik. Hogy honnan tudom ezt, miként stimmelnek ezek a dolgok? Nincs válasz, ám én ott vagyok ebben a világban, ebben a látomásos képben. Ezt próbálom meg táncaimmal a valóságban létrehozni. Hála Istennek, sikerülni szokott! A másik, amin gondolkodni szoktam: az ember és az Isten, az elmúlás és a létezés. Arra keresem a magyarázatot, hogy miért létezünk és miként lehet segíteni. Hogyan kell viselkedni? Nagyon őszintén: nem vagyok magammal megelégedve. Semmilyen szempontból sem. Szeretnék elégedett lenni, ezért küzdök...

- Sajátos szerepet kap darabjaidban a zene: az indiai szitármuzsikától a spanyol flamencóig, a zsidó dallamoktól a görög siratóig, Orfftól Bregovicig minden meglelhető. Úgy tűnik, mintha a zenét is te komponálnád a tánchoz: oda és pontosan ahhoz.

- Nemhogy a zenét, de a koreográfiát sem én csinálom. Hogy miként történik ez? Amit most mondok, azért bevinnének a bolondok közé. Létezik egy különös könyv- és zenelánc Franciaországban. Azért remek, mert náluk nincs lehetetlen, tőlük minden könyvet és lemezt be lehet szerezni. Minden francia nagyvárosban működik egy-két üzletük. Párizsban például vagy három. Én oda bemegyek... Vegyük mondjuk a Józsefet! Tudtam, hogy valami egyiptomi, keleti zene kell. Beléptem a boltba, a hatalmas polcon négyszáz különböző muzsika. Behúnyt szemmel elkezdtem tapogatni a lemezeket. Kivettem egyet, ez az, még egyet, aztán végül ötöt, kifizettem... Életveszélyes... Hazamegyek meghallgatom és mindig benne találom azt az egy zenét, amire szükségem van. Előtte sohasem hallottam, akkor és ott tapogattam ki. Én nem tudok koreografálni sem. Vezet. Tényleg, Isten vezet.

„Arcok és kezek. Üzenet mindegyik a szépség és az erő, az Élet birodalmából. Markó Iván legújabb táncestjével, mintha a lelkét mostanában oly gyakran sihalott bölcs, Márai szavait akarná igazolni: „Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.” A Viva Verdi! a tisztaság, a szabad szárnyalás táncba álmodott himnusza. Bizonyságtétel az egymást erősítő kezek, a boldog Egy, az Isten áldotta emberlét öröméről. Akár a Velence alatt játszadozó tenger muzsikáján - a Mester jóvoltából -- finom hullámzással elhintázhatunk akár Verdi lelkéig is.”

- Számos olyan darabot csináltam, ami az életemben sosem fordult elő, soha sem láttam. Csak úgy jött. A kérdés, hogy honnan. Az is igaz: túl érzékeny vagyok. Órákon át foglalkozok olyannal, amit más már ötszázszor kinevetett, hagyott volna. Én pedig képtelen vagyok megszabadulni tőle: nyomaszt, bánt és fájdalmat okoz. Meg kell, hogy oldjam! Néha pedig nagyon fontos dolgokon, fájdalmakon átlépek, mert nekem nem semmit sem jelentenek. No ez nagyon ritka... Főleg a fiatalokkal vagyok szívesen. A munka után leülök és nem tudom abbahagyni. Érzem, hogy segítenem kell nekik. Nem tudom abbahagyni, és nem nyugszom bele, ha nem sikerül. Egész éjszaka csak rágódok magamban. Lehet, hogy ez segít. Ilyenkor sok mindent megértek, látom a gyengeségeiket. Másnap bemegyek a balett-terembe, végignézek az arcokon és pontosan tudom kinek milyen napja van, mi a baja... Az életben gyenge vagyok, de a tánc, a munka az teljesen más. Számtalanszor előfordult, mikor azt mondták: érthetetlen, hogy ezzel a gyerekkel miért foglalkozom. Én mégis láttam benn fantáziát, láttam, hogy ez ugyan úgy rossz, ahogy van, de abban is biztos voltam, hogy ebből az emberből sok mindent ki lehet hozni. Ezért nem hagytam magamat. De találkoztam olyanokkal is, akikre azt mondták: milyen kiváló adottságú, milyen ügyes, én mégis azt láttam rajt, hogy ahol most tart, azon soha sem tud túllépni, mert belül nagyon hiányzik valami... A művészet legkisebb esélye sincs meg benn. Alapvető kérdés, már az elején, hogy adni vagy kapni akar valaki. Aki először kapni akar, abból sohasem lesz igazi művész. A legfontosabb azt megérteni, megtanulni, hogy először adni kell. A művésznek az a dolga, hogy felmenjen a színpadra és kínálja fel, ajándékozza oda az embereknek, amije van. Ezért szeressék őt, ezért legyen sikeres, de ne azért lépjen porondra, hogy behabzsolja a sikert.

- Kedves gondolkodóm, Gibran szerint két szíve van a nagyembernek. Az egyik áldást oszt, a másik pedig türelmes. Legyen ez a mondat tükör előtted!

- Most hadd toljam odébb ezt a mondatot! Van egy nagy író, Márai. A következő kemény és elképesztően jó gondolatot írta le: a bátorság türelem nélkül csak idegesség. Nagyon nehéz, nagyon nehéz azt a mércét megállapítani, amit úgy hívnak: értelmes türelem. Hol ez a mérce, hol ez a mérték? Én nem vagyok türelmes ember, de gyerekkoromban például minden nap este nyolctól éjfélig a fekete politúros szekrényünk előtt a legfavágóbb gyakorlatokat csináltam, mert az volt az álmom, hogy jó táncos legyek. A balettintézetbe az első éven, de a másodikon sem vettek fel, csak harmadik alkalommal, akkor is csak protekcióval. Elhatároztam: én leszek a legjobb, de nem ingyen! És megcsináltam. Miközben azt mondom nem vagyok türelmes, a másik oldalon viszont fát lehet vágni a hátamon, ha hiszek valamiben és nagyon szeretném. De nemcsak magammal vagyok így, hanem a táncosaimmal is. Nagyon nehezen nyugszom bele abba, hogy valakit otthagyjak és ne tudjak neki segíteni. Ugyanakkor senkire semmit, se jót, se rosszat nem akarok ráerőszakolni... Milyen is az Isten? Amikor vadul mélyben voltam és már én is azt mondtam, ezt nem lehet kibírni, akkor egyszer csak adott egy kutyát. Egy kutyát, aki olyan volt, mint egy angyalszemű nagy maci, akire ha ránéztem a legvadabb állapotomból is egy másodperc alatt kiemelt, mert mondjuk tele szeretettel vágott egy kaján pofát. Megsimogattam és sugárzott belőle az erő, az életkedv, a humor. Valakit tehát kaptam segítségnek. A másik ilyen segítség a zene, amit ha bekapcsolok lemos rólam, kimos belőlem minden rosszat, fájdalmat. Vannak barátaim, akiket szeretek, érzékenyek, rendesek. Van egypár barátnőm, aki nagyon kedves és segítőkész, van a közönség és vannak az őseim, akik bennem élnek...

- Mit jelentenek számodra az ünnepek?

- A legszörnyűbb, legborzasztóbb, legmélyebb napomon is azt érzem, hogy az élet ajándék, fantasztikus lehetőség, csodálatos ünnep. A legszörnyűbb nap is az, amely a létezés esélyét adja, hogy valamit csináljunk, lássunk, kapjunk. Az ünnep maga a lét. Másik ünnep az előadás. Őrületes nagy dolog. Több száz, ezer ember figyel rád, megveszi a jegyet, felöltözik és várja mit kap tőlem, tőlünk. Megtisztel, odafigyel. Fontos vagy neki és az is, amit adsz. Ha sikerül adnod és az előadás végére a színpad és a nézőtér eggyé válik és a székeken ülők közösséget vállalnak velünk, akkor megtörténik, aminek történnie kell: a csoda. Ha csak ámlulunk azon, hogy a táncos milyen remekül ugrik, forog, az kevés. A történet nem erről szól, hanem a gondolatról, a hitről, az érzelemről, az emberről, az igazságról és a hitelességről. Az életről és a halálról együtt. Ha erről szól a színpad, akkor teljesíti a küldetést, az üzenetet. Ha csak az ugrásokat látja a közönség, akkor azt gondolja: „ezt én is meg tudnám csinálni”, de ha az előbbieket, akkor azt érzi: „ez én vagyok. Én is tudok küzdeni, ölelni.” Ilyenkor magáénak érzi a darabot. Nem a tánc a lényeg, az csak eszköz, az ember a lényeg, akit a tánccal megmutathatunk...

- A gyökerektől indultunk, haladjunk a lombok felé! A Bibliából mit szeretnél még elmondani?

- Jézusról már beszéltem, Mózes izgat. Azért izgat, mert hihetetlen erő kellett ahhoz, hogy merjen megváltoztatni egy népet. Erő és türelem kellett. És hol van vége a türelemnek? Mózes rájött, hogy ezt nem lehet abbahagyni. Hiába árulják el, hiába csalják meg, bármilyen igazságtalanság történik vele, ezt nem lehet abbahagyni...

- Végezetül egy város: Jeruzsálem...

- Másfél évet éltem ott. Félelmetes és egyedülálló. Ha valaki oda eljut, bemegy ebbe a városba rádöbben: még egy ilyen nincs a világon. Sehol, sehol, sehol. Mert a kövekből, az olajfákból, a felhőkből, a csillagokból, a holdból valami olyan erő süt, ami Isten jelenlétéről tesz bizonyságot. És borzasztóan látszik, hogy az emberek erre milyen méltatlanok. Amikor a Jézus keresztrefeszítésének helyén emelt templomba belép az ember, teljesen elvarázsolódik, és repül, majd be- és lemélyül, egyszer csak azt érzi, hogy valami „lézesugár” a nyakába fúródik. Nem hiszi el, hogy mi az. Megfordul és mögötte csuklyában, szinte a falba fúródva, fekete szemekkel ott áll egy kopt pap. És szúrkál a szemeivel. Ad egy gyertyát, de a szem az mást mond. A szeme olyan, mint az ördögé. Elveszed a gyertyát, meggyújtod, beleteszed a tartóba. Érzel valami törést, valami fordulatot, hiszen ez a pap szép gesztusként adott neke egy gyertyát. De mikor belenézel a szemébe az ördögöt látod. Hogy is van ez? Az ember ezt megpróbálja elhessegetni, mert hisz nem ezért jött ide. De ismét érzi nyakában a „lézert”, megint megfordul és látja a szemet. A szem és a fej bök. Odabök, ahová akaratlanul is odafordítod a fejedet. Ott van egy kis persely, ahová az ember iszonyatos zavarában beleteszi a pénzt, majd kitámolyog és kint a levegőn hányni kezd. A másik hasonló élmény a Siratófal, ami a világ egyik legnagyobb ereje. Az ember odaáll, odateszi a fejét, a kezét és figyel. Megérti, megérzi miről van szó. Nagyon nehéz visszajönni és elengedni azt a tapadást. És akkor ismét elkezdik hátulról bökdösni... Az ember azt érzi ilyenkor, hogy hagyják békén, várjanak...húsz méterrel odébb van egy rács, majd ott, addig várjanak. Gondolja: „Csak egy kicsit, de itt még várjatok!”. De nem vár, nem vár, hanem odahajol és pénzért tartja a kezét. Hát ez a kettősség. A csoda, ahol Isten van jelen, és az ördögi, ami szúr a szemével és pénzt tarhál... Jeruzsálemben az a csodálatos, hogy utazhat oda az ember bárkivel: szerelmével, gyermekével, feleségével, édesanyjával, ott mégis mindenki egyedül van. Mert Isten előtt az ember egyedül van. A megmérettetés, az önmagával való szembenézés csak egy személyre szól. Ezt nem lehet megosztani senkivel, még a legközelebbi emberrel sem. Azt egyedül kell vállalni, abban senki sem tud segíteni... Hogy engem mi segít? A külső segítség könnyen átfut az emberen. Mi marad meg, mi épül belénk? Amit megélünk, az igen, az megtapad. Az ilyen fajta tudás segít, kultúrát ad, bizonyságot. Ez nagyon fontos. A legfontosabb, amit magamból kiolvasok, és megküzdök érte. Ebből tudok adni, ezzel lehet továbblépni. Nekem arra van szükségem, hogy belső tudásom legyen. Ha kinyitom magamban az ajtókat, akkor mindig találok valamit, és beljebb még valamit. Bölcs áramlatot érzek ilyenkor a lelkem és az agyam között. Ezt tudom megfogalmazni, ezzel tudok segíteni igazán. Mert belőlem való, és nem kapott tudás, amit esetleg egyszer elfelejthetek. Arra nekem kell rájönni, hogy mit írtak belém. Remek emberek, táncosok, szobrászok, zenészek, festők, művészek, filozófusok, írók ajándékoznak fontos gondolatokat a létezéshez, de nem ettől lehetünk önmagunk, hanem attól, amit megfejtünk a bennünk rejtező „írásból”.

 

Árgus irodalmi és kulturális folyóirat - Gülch Csaba - 2002. április