Magyar
Magyar Nemzet

 

Tehetség a tálentum elviseléséhez
Markó Iván egész estés új produkciója Józsefről szól

A Markó Iván által közel három esztendeje életre hívott Magyar Fesztivál Balett március 11-én szerdán mutatja be a József és tesvérei cím koreográfiát a Thália Színházban. Az előadás a táncművész - koreográfus, együttesvezető első egész estés produkciója a Győri Balettel történt szakítása óta. Az előadásban Jákobot Markó Iván, Potifárt Krámer György táncművész - koreográfus, a hajdani Győri Balett egyik vezető táncosa, József szerepét a húszéves Nyári Gábor táncolja. A látványgazdag darab díszlet és jelmeztervezője Berzsenyi Krisztina. Markó Ivánnal többek között a hübriszről, az álmokról és az elmúlt évek változásairól beszélgettünk.

 

- Józseftől főleg azért akartak a testvérei megszabadulni, mert álmot látott, és képes volt az álomfejtésre is. Olyasmit tudott tehát, amit mások nem. Ezért bűnhődnie kellett - kezdjük a beszélgetést Markó Ivánnal.

- A konfliktus mindig abból adódik, hogy az ember annak az adománynak, amit kapott, s amelyről nagyon nehéz eldönteni, majd hátrányt vagy előnyt jelent-e az életben, mennyire képes, egyáltalán képes-e megfelelni. József esetében ennek az árát kell megfizetni. József ráébredt, csak akkor tudja beteljesíteni feladatát, ha megszabadul a hibáitól. Azoktól a hibáktól, amelyek egyébként - az adomány erejéhez hasonlóan - jelentősen felnagyítódtak. József végül megértette, ahhoz, hogy megfeleljen Istennek, alázatosabbnak, bölcsebbnek kell lennie. A tehetség az isteni erő kicsinyke darabja. Porszemnyi Istenből, amely arra kötelezi a művészt, hogy az isteni igaszsághoz , az isteni erőhöz alkalmazkodjon, nem pedig társadalmi vagy egyéb mondvacsinált igazságokhoz. A gond mindig abból fakad, ha valaki megkísérli midezt kijátszani.

- Magyarán szólva ahhoz is tehetség kell, hogy valaki a talentumát elviselje.

- Ez valóban kegyetlen küzdelem, amelyet a tehetséges ember önmagával és másokkal vív. Ráadásul József esetében - és a művész esetében is - kiválasztottságról kell beszélni. József története a kiválasztottság buktatóiról, szépségről, igaszságról szól.

- A történet két síkon fut, és a mából - a balett teremből indul. Jákob a balettmester,. József az első táncos, a testvérek a kollegák, Potifár a főszponzor... A mester - tanítvány kapcsolat elhelyezése a mában lassan védjegyévé válik Markó Iván munkáinak.

- Hároméves korom óta táncolok, a balett-teremben élem le az életem. A mester - tanítvány kapcsolatról pedig azt gondolom - az Ótestamentumon és az Újtestamentumon túl - , hogy mindenkinek van egy mestere, teljesen mindegy, hogy ki, lehet a barátunk , a szerelmünk, a gyerekünk, vagy - hogy valami meghökkentőt is mondjak - a kutyánk. Az a kérdés, hogy a mesterét valaki elismeri - e vagy pedig tagadja.

- Az együttest az elmúlt másfél év során lényegében teljes egészében kicserélte. Arról, hogy Markó Iván együttesében milyen gyorsan jöttek-mentek a táncosok, sokan sokféleképpen beszámoltak.

- Bármit csinálok, gyökeresen más hangsúlyt kap, mintha valaki más csinálná ugyanazt. Lehet, hogy ez önmagában nem baj, nem tudom. Ennél fontosabb, hogy nem tűröm el és nem is fogom eltűrni a kufárokat a színpadon. Az ilyesmit egyszerűen nem bírom elviselni. Most úgy látom, a táncosaim a teljes személyiségükkel vállalják azt, amit létrehozok - de nekem ehhez nincs közöm. Krámer György azt mondta, ha ránéz erre a társaságra, a húsz évvel ezelőtti önmagunkat látja - de ez a társaság sokkal jobb. Én nem szívesen mondok ilyesmit: ez egy teljesen más kor, és ha lényegileg nem is, azért egy kicsit én is más vagyok.

- Lehet-e még ma a színház szentségéről beszélni? Lehet-e szent a színház ?

- Lehet. Biztos vagyok benne. Nem biztos , hogy a pénz az úr. Ezt ma 1999-ben megtapasztalni olyan élmény számomra, amelyért már önmagában köszönettel tartozom.

- Közel három éve él újra itthon. Ma hol helyezi el magát a hazai táncéletben? És a szakma vajon hova helyezi Markó Ivánt?

- Magamat nem sorolom sehová. Azok, akiknek meg akartam felelni, mindenekelőtt az édesanyám, már nem élnek. Maradt a közönség és a jó Isten. Én soha nem éltem a szakmában, ezért nem voltam és nem is leszek semmilyen szövetség tagja - ezzel egyébként nem állok egyedül. A szakmától itt, Magyarországon - a Balettintézettől kezdve az Operaházon át egészen a győri időszakig - semmi jót nem kaptam . Egy - két emberrel, egy - két jelentős művésszel voltam és vagyok jó kapcsolatban. Számomra nincs szakma. Csak művészek vannak. Nem tudom mi az a szó, hogy szakma. Csak azt tudom, mi az, hogy ember. Egyébként is micsoda képtelenség egy hivatásról azt mondani, hogy szakma ?!

Magyar Nemzet - 1999. március 9. - Horeczky Krisztina