Magyar
Magunkról

Magyar Fesztivál Balett

Átlagéletkoruk huszonkét év. Mozdulataik pontosak, tekintetük tiszta, arcuk sugárzik. Kiválasztottak ők. Bár az alkotás, a teremtés szentélyét már megpillantották, pappá csak a mindennapi kemény munka szentelheti őket. Még nem nyerték el a beavatást, de Mesterüktől már bírják annak ígéretét. A Mester – mert maguk közt is így hívják -, vezeti, hajtja őket Thália szentélye felé, hol legyőzve az anyagot, a testet, az alkotás, a művészet, a tiszta szellem fénye ragyoghatja be arcukat. Így forrnak össze.

A közös titok eggyé kovácsolja őket, s ez már önmagában csoda. Csoda, mely végtelenül egyszerű, könnyű felismerni. Noha emberek teremtik, isteni a szándék amely létrehozza.

Voltak korok amelyek hittek a csodákban, s aki azt produkálta vagy szentként, vagy zseniális művészként dicsérték, s ez utóbbival bőkezű volt a mecenatura. A mecénások tudták, önnön gazdagságukat, méltóságuk fényét növelik, ha pártfogásukban részesítettek egy-egy művészt. Ezt példázza a reneszánsz, amely nemcsak az alkotók, de támogatóik nagyságát is hirdeti ma már. Az alkotásba vetett hit és bőkezű támogatók nélkül a Magyar Fesztivál Balett sem jöhetett volna létre.

Ma, amikor a kultúra válsága és egyre szűkösebb anyagi lehetőségei már-már közhelyszámba mennek, minden ilyen támogatás példaadó, hogy a mindennapi kenyérgondok között a szellem fénye se pislákoljon csupán. Nietzsche fő művében Zarathustra egyik beszédében így szól a néphez: „"És legyen elveszett minden olyan napunk, amelyen legalább egyszer nem táncoltunk, És legyen fülünknek hamis minden állítás, ha nem csattan fel vele együtt legalább egy kacaj."

A Magyar Fesztivál Balett számára nincs elveszett nap.